Szavazás
Legolvasottabb
hirdetés
| Munkahelyi bizalom, mint értékteremtő erő |
 |
 |
| Írta: Palágyi Adrienn | |||
| 2009. április 17. péntek, 08:04 | |||
|
A magyarok állítólag bizalmatlan egy nép, mondják az amerikaiak és nyugat-európai üzlettársaink. Úgy érzik, nehéz velünk együttműködni, eredményeket elérni, és nehéz minket egyáltalán bármiféle kooperációra késztetni. Ha ez valóban így van, akkor joggal feltételezhetjük, hogy kimaradunk/kihagynak minket jelentős eredményeket produkáló feladatokból, projektekből, hiszen bárki mással jobban tudnak közösen dolgozni, mint velünk. Egy kedves értékesítő jelölt - aki egyébként mindössze 22 éves volt- elmagyarázta nekem a „miért nem működik a kooperáció” kérdésre a választ, ami így hangzott: „A magyarok évtizedek óta hozzá vannak szokva, hogy átvágják egymást”. Ebben a mondatban azért lehet valami, még ha nagyon le is van sarkítva, és kihagyunk belőle mindenféle múltbeli szocializációs tényezőt. Mit tehetünk mi magunk azért, hogy együttműködőbbé váljunk és ez által sikeresebbé? Egyáltalán mit is jelent az együttműködés, mint pszichológiai fogalom? Továbbá mire szolgálhatna a munkahelyi életben a bizalom? Tisztázzuk először a fogalmakat. Az együttműködés az maga az a tény, hogy valaki együttműködik valamiben. Alappillére a bizalom. E nélkül egyáltalán nem működik együtt a (legalább) két fél. /Lám milyen szép a magyar nyelv./ Az együttműködés teszi lehetővé a csapatmunkát, amiről pedig már rég tudjuk, hogy értéke mindig több, mint egy-egy ember munkavégzése összeadva. A bizalom alapvető fontosságú emberi-kapcsolati tőke, amely lehetővé teszi az együttműködést. Tulajdonképpen hit a saját elvárásainkban. Az abban való hit érzése, hogy valaki, vagy valami az elvárásainknak, elgondolásainknak megfelelően fog viselkedni, azok szerint alakul majd. A kölcsönös bizalom a jó kapcsolat alapja. Amikor megrendül a bizalom, akkor már nehéz azt visszaszerezni. Mivel az emberi együttélés alapvető viszonyairól van szó, természetes, hogy mindenhol jelen vannak. Barátok között, családban, munkahelyen a munkatársak között, és az üzleti élet különböző szegmenseiben. Egyértelmű tehát, hogy milyen fontos odafigyelnünk ezekre a dolgokra. Bizalmatlanság esetén nem várhatunk az elvárásainknak megfelelő viselkedést. Akkor sem, ha mi magunk ugyan bizalommal vagyunk, de a másik fél felénk nem. Csak közösen működik. Amennyiben nem jön létre az egymás elvárásainak való megfelelés motivációja, úgy egyik, vagy másik partner megkárosítva fogja magát érezni mindenképpen. Sikertelenné fog válni az együttműködés. Kell, hogy legyen eszköz, mellyel fokozhatjuk a bizalmat. Empátia és megfelelő kommunikáció a két kulcsszó. Empatikusnak lenni annyit tesz, hogy teljes egészében bele tudom képzelni magamat a másik helyébe, átérzem a helyzetét, az egész lényét. Megértem motivációit, igényeit és tisztelettel elfogadom azokat, még ha nem is értek mindennel egyet. A megfelelő kommunikáció pedig annyit tesz, hogy úgy fejezem ki neki érzéseimet, gondolataimat, akár egyet nem értésemet, hogy ő azt a leginkább megértse a saját empátiáján keresztül. Szóval nem ordítunk, mint a fába szorult féreg :). Talán ez az a pont, ahol a leginkább szükség van arra, hogy csiszoljunk magunkon. Nem igazán vagyunk a megfelelő mértékben empatikusak, és még csak nem is jól kommunikáljuk le az elképzeléseinket. Nagyon nehezen vagyunk képesek elfogadni a másik saját szemszögéből fakadó igazságát. Problémákat többek közt ezért is oldunk meg nehezebben, mint nyugati társaink. Nincs, mi előre vigye a probléma megoldását, kevésbé vagyunk hatékonyak. Hogyan csapódik le mindez a munkahelyen? Konfliktusokban, személyes (cég-ügyfél, vezető-beosztott, beosztott-beosztott közti) ellentétekben, rossz munkahelyi légkörben, elbocsájtásokban, munkahelyi váltásokban, megoldhatatlannak tűnő szituációkban, helytelen döntésekben, eredménytelen problémakezelésekben. Legrosszabb esetben a munkát biztosító cég tönkremenetelében. Minden munkavállaló alapvető érdeke tehát az együttműködés fokozása, az egymás iránti figyelem és tisztelet megléte. Főleg akkor, amikor a csapatmunka egyre erőteljesebb szerepet kap a munkában, és egy ember tudása már nem elegendő ahhoz, hogy nagyobb, több speciális tudást igénylő feladatokat és problémákat önmaga oldjon meg.
Olvasták: 581 Hozzászólások (2)
... Írta: Pásztor Tamás, April 28, 2009
Tisztelt Cím!
Magam is jelentkeztem a villamos installátor állásra, mint villamosmérnök szakmailag azt hiszem kompetens vagyok. Még csak annyit sem válaszoltak, hogy köszönöm, de mást választottunk,vagy egyáltalán, csak a kékszeműeket szeretjük, de semmit. Ezekután amit itt firkálnak az csak hitvány smonca, a legnagyobb taplóság! Pásztor Tamás Szóljon hozzá Ön is!
|
Számtalan designer állásra jelentkeztem, néha szó szerint az eddigi tapasztalatom volt a hirdetés elvárásai közt, elméletileg mindenben megfeleltem... Csak ritka kivétellel jeleztek vissza bármit is, hónapok óta. Több cég eljátszotta, hogy behívtak, csak azért, hogy megismerjenek, ezt előre meg is mondták, mert egyébként nem keresnek embert a közeli jövőben létszámstopp és anyagiak miatt. De ők még legalább tettek valamit, volt visszacsatolás. De hova lett a többi 200 hirdető, aki annyit se mondott, hogy uk-muk-fuk, csak eltűnt... Egy válasz e-mail is elég lett volna, legalább a folyamat végén, hogy "lezárult a kiválasztás, de sajnos nem ön nyerte", ha így van, akár a "Tisztelt Pályázó/Jelentkező" személytelen megszólítással is. Ezen van még mit csiszolni! Még akkor is, ha csak úgy megkeres egy céget az ember, hirdetés nélkül, jól esik valamiféle visszajelzés, hogy vették az adást. Amikor olyan pozícióban voltam, hogy ez is a feladataim része volt, akkor minden jelentkezésre válaszoltam, sokszor telefonon, hogy legalább felmérjem az illetőben rejlő lehetőséget, de a levél válasz volt a minimum. Úgy érzem, ez a tiszteletadás minimális jele mások felé. Akár igen, akár nem a válasz. Ha a tiszteletet a munkaadó megadja azzal, hogy a jelentkezőket tájékoztatja, akár a nemleges válaszról is, azzal ki is fogja érdemelni.
De mért is csodálkozunk? Nem rég egy tanácsadó nyiatkozott a HVG oldalon egy cikkben, hogy manapság sajnos az sem ritka, hogy cégek teszt hirdetéseket adnak fel, hogy lássák kik jelentkeznek, majd sztornózzák a dolgot az utolsó pillanatban. Jó móka lehet nekik... Ők biztosan nem érzik át azt a mély csalódást, amit az átvert jelentkezők éreznek.
Ami a magyarok problémamegoldását illeti: Állítólag nálunk van az egy főre jutó legtöbb tudós és kiemelkedő intelligenciával rendelkező ember és Nobel-díjas...
Még mindig a régi poroszos hatalmi rendszer uralkodik, pedig sokkal jobban tűrné a magyar a szabadúszást, a liberális, rugalmas rendszerű munkát, a kötetlenebb munkaidőt, szervezést, ahol ez megoldható a munka jellegénél fogva. Ha megkérdezem az ismerőseim zömét (25-40-es korosztály), hol, hogyan dolgozna szívesebben, akkor biztosan a mellérendelt státuszt választaná a többség. Azt mondaná, szereti, ha bíznak benne. Ha a munkáltató megbízik a beosztottban, hogy elvégzi a munkáját akkor is, ha nem strázsálnak mögötte és nem ostorozzák, akkor a többség fel is nő hozzá. A fiatalabb korosztály, főként az értelmiségiek többsége tapasztalataim szerint, egyre inkább abban hisz, hogy legyen egy határidő, ameddig az idejét úgy osztja be, ahogy tudja, önállóan tudjon dolgozni, szükség esetén együtt másokkal, de ne kötelezően. Igénylik az emberek a személyes teret, a bizalmat, a mozgás lehetőségét, és ha megkapják, meg is hálálják.
A régi hivatalos ranglétra, az alá-fölé rendelt viszony csak egyre inkább csak a kevésbé képzett munkaerő eetén járható, értelmiségiek egyre ritkábban viselik jól, ha megalázzák, semmibe veszik őket. Többnyire akkor is liberális hatalomgyakorlók, ha ők vannak fent. Persze neveltetés kérdése is, ki hogy kezeli az autoritást. Könnyű elszállni a hatalomtól, és aki ebbe a csapdába esik, nehezen veszi észre. Pedig a tiszteletet leginkább azok vívják ki akik tetteikkel, gondolkodásukkal ezt kivívják. Az autoriter hatalomra törők egyre gyakrabban veszítenek a tekintélyükből, vagy csak akkor kapják meg, ha jelen van. A rangnak, a kornak és egyéb előjogoknak járó tisztelet egyre inkább csak színjáték a mai világban. A jó munkahelyi légkör biztosítéka egyre inkább a majdnem családias légkör, a szinte baráti, egyenlő viszonyokon alapuló társas vállalkozás, kis vagy közepes létszámmal. A jó hangulatú szellemi műhelyeké, a kis-közepes létszámú önszerveződő kollektíváké a jövő. Erre amerikai kutatók is rávilágítottak nem régiben, de ez már egy új történet kezdete...