Nekem jóval pozitívabb a meglátásom a témával kapcsolatban. Több ismerősöm is van, aki önállósította magát és azóta is sikeres. Nagyvállalatokat, multikat vagy kisebb-nagyobb hazai cégeket hagytak el önszántukból, néha a cég kezdeményezésére, de megtalálták a helyüket a nagybetűs életben. Többségük nagyon is tudatosan vállalta az önálló létet, minden nehézség és kockázat ellenére. Lehet, hogy most kevesebbet kell beosztaniuk, ami pénzbeli összegeket illeti, és maguknak kell gondokodni mindenről (esetleg egy jó könyvelő segít nekik), de élnek és virulnak.

Jó kapcsolataik, klientúrájuk már korábban kialakult. Sokszor egyébként is félig-meddig alvállalkozóként, kölönféle kunstrukciókban (nem teljes bejelentett állásban), EKHO-s stb. alkalmazásban álltak és/vagy keresetkiegészítésként más munkát is végeztek pl. pedagógusi állásuk mellett. Esetleg volt egy hobbijuk, ami kinőtte magát.

Elsősorban a kreatív munkákat végző fiatal, tehetséges emberekről van szó, akik valamilyen tervező-szervező munkában tudtak kiteljesedni. Korábban esetleg az állami szektorban vagy nagyobb cégeknél + kiegészítő munkákban dolgoztak napi 10-14 órákat, vagy kevesebbet, de nem kerestek semmit. Ugyanazt az energiát, tudást befektetve nagyon jól boldogulnak és a családjuk már nem csak fényképről ismeri őket. A gyereke/párja nem ijed meg, hogy "Ki ez a báccsi/néni/pasi/nő", ha meglátja kilépni a fürdőszobából. Koncentráltabban, egy dologra figyelve sokkal több idejük, energiájuk marad a családra. Esetleg a tevékenységük azt is lehetővé teszi, hogy rendhagyó időbeosztásban dolgozzanak (nem 8-4-ig), akár több részletben és igazodni tudnak a családjuk, párjuk időbeosztásához.

Ők azok, akik nemm bosszúból vagy egyéb, alantas motivációtól vezérelve alapítanak saját vállalkozást, hanem a család túlélését szem előtt tartva, saját kreatív energiáik hasznosítására, a hobbijukat választják hivatásnak. Vagy az élet úgy hozza. Összeállnak néhányan, laza, kötetlen csapatba, egyenlő jogokkal, társakként és dolgoznak, maguknak, a családjuknak. Megköszönik korábbi munkaadójuknak a közös munkát, majd hasznosítják (nem ellopják) a korábban szerzett tapasztalataikat, pénzbeli és kapcsolati tőkéjüket. Beosztják az idejüket, pénzüket, tudatosan és sikeresen élnek. Nem támaszkodnak másokra, nem várják a sült galambot, hanem tesznek, dolgoznak érte önerőből.

Nyugaton a szabadúszók már ugyanolyan jól élnek, vagy jobban, mint a hivatalokban dolgozók. Reméljük, egyszer a mi kormányunk is felismeri, hogy nem elnyomni kell ezeket a törekvéseket, hanem támogatni, hogy a méltán híres magyar szürkeállomány itt maradjon a határokon belül. Nem elkergetni ("El lehet innen menni.."), hanem ösztönözni és támogatni kéne az ilyen típusú munkavállalást és tevékenységet. Ezek a távmunkában vagy önfoglaloztatóként dolgozó tehetséges emberek előrelendíthetnék a gazdaságot. Kreatívak, önellátók, nem kell fenntartani a helyüket valahol egy cégnél, megoldják otthon, vagy irodát bérelnek, ezzel növelik az ingatlan forgalmat. Önállóan közlekednek, akár kapnak bérletet, akár nem, vagy akár öko módon kerékpárral járnak, tovább csökkentve ezáltal is a széndioxid kibcsátást... Abban osztozom az előttem szólóval, hogy valóban egyre kevésbé megoldható, hogy mindenki kapjon állást, mert nincs annyi szabad pozíció. Sőt, a média nap nap után még mindig azt ontja magából, hogy országszerte újabb leépítések várhatók. Ki fog akkor dolgozni? Sok új helyet kellene teremteni. Aki céget alapít nem feltétlenül lesz konkurens, mert lehet, hogy olyat valósít meg, ami máshonnan hiányzik, amit a korábbi helyén nem tudott keresztülvinni. Hiányt pótol, újat hoz létre. Egyébként a konkurencia, az egészséges verseny ösztönző is lehet, ha valóban etikus magatartással párosul!

És olyan is van, hogy a cég valóban le is épül,miután a kulcsembereket elküldik. Szándékosan leépítik, mert a tulajdonos ki akarja venni a pénzét a vállalkozásából. Persze, van aki azért törődik a volt munkatársak sorsával és humánusan kezeli a dolgot. Azt is nagyon szomorú és kellemetlen végignézni, akár kívülről, akár belülről, mikor ez a folyamat elkezdődik és folytatódik. Mikor az ember mellől sorban küldik el a kedves kollégákat. Mikor egy egykor jó csapat sztmorzsolódik a pénzhiány miatt... Még akkor is megsajdul az ember szíve, ha az illető kicsit meg is érdemelte. Mikor egy egykor jó hangulatú munkahely szinte kiürül, és szinte mindenki tudja, ha kimondják, ha nem, hogy valóban a csőd és a felszámolás felé vágtat a cég.

És ilyenkor nem tudja az ember, maradni jobb, vagy továbblépni, vagy az elsők közt túllenni a leépítésen, és elhagyni a süllyedő hajót... A búcsú akkor is nehéz, ha valóban azért történik a leépítés, mert a cég valóban a végső felszámolás felé tart. Amikor már csak a legszükségesebb apparátus marad, amíg tényleg vége nincs, az már kísérteties az egykori munkatársak számára és a még maradóknak is. Főleg, ha egy egykor lelkes csapat esik szét, akik szerették a helyüket és a feladatukat. Persze, vegyül némi pátosz a dologba, mikor az embertől a főnökei szinte könnyek közt és sajnálattal, köszönő és ajánlólevelekkel, elhelyezési ajánlatokkal búcsúznak, de azért akkor is nehéz megélni. A vezetőknek is nagyon hálátlan a feladatuk... meg nem értés, harag, keserű szavak zúdulnak rájuk.

Az elmúlt egy évben végignéztem és átéltem egy cég szétesését. Szerettem a munkámat, a helyemet és mai napig, a történtek ellenére tisztelem és becsülöm egykori vezetőimet, akik valóban a saját magánvagyonukat kockáztatták a végsőkig és csak akkor döntöttek a felszámolás mellett, mikor már tényleg nem volt más kiút. Azóta is egyre csak megy össsze és épül le a cég. Egyszer már újraélesztették, de most úgy tűnik, nem sikerült végleg. Mindannyian szinte magunkénak éreztük kicsit a céget és próbáltuk megmenteni. Egy kicsit olyan volt, ez, mint amikor az orvosok küzdenek a betegért, mindent megtesznek, de a sérüléseibe vagy halálos betegségébe mégis belehal... És ki kell mondani, hogy vége... Keserves az orvosnak, a hozzátartozóknak, de nincs mit tenni.

Manapság, a válság szedi áldozatait kíméletlenül. Nyilvánvaló, hogy ez nem egyedi eset. Persze, vannak cégek, amelyek mégis lábraállnak, visszatérnek a klinikai halálból vagy a kómából, vagy csak halálközeli élményt élnek át, de sokan belehalnak. Néha szó szerint is. Apósom főnöke öngyilkos lett... Ő ismerte az egész céget, minden az ő kezében volt. Erre mi a recept? Idővel a fiai kézbe vették a dolgot, de ők már nem értenek annyira hozzá, hiszen inkább csak megörökölték az egészet. Az ott dolgozókra tekintettel próbálják humánusan kezelni a dolgot, és megelőzni a további tragédiákta, mondhatni. Attól, hogy valakinek az apja akár kiváló génsebész, akár kazánkovács nem lesz belőle is feltétlenül az... Emberként talán megpróbálja kezelni a válságot, de nekik nem csak a cég válsáhgát, hanem egy családi tragédiát is kezelniük kell most, plusz a dolgozók kétségbeesését, követeléseit... Az ő apjukat nem pótolja már senki száz százalékig! Meddig lehet még ezt fokozni ebben az országban? Hány ilyen eset kell, hogy felébredjen ez a nép, hogy tenni kell valamit?

Aki teheti és ért hozzá, igenis alapítson új céget, álljon a saját lábára, és tegye a dolgát, teremtsen új munkahelyeket! Vagy váljon önfoglalkoztatóvá, szervezzen új csapatot, vállaljon akár külsős munkát, persze törvényes keretek szerint... Újra kell építenünk a gazdaságot, még ha nem is könnyű! És sokunknak talán nincs is más esélye, mert biztos, hogy nincs annyi szabad pozíció, ahány munkanélküli. Sok hirdetés csak teszt, de volt olyan is, hogy létszámstoppra vagy visszamondott megrendelésekre hivatkozva cégek lemondták a keresést! A családoknak, egyéneknek mégis fenn kell maradni, tovább kell boldogulni! És igen, van, aki valóban, jól vagy rosszul pótolható, az élet megy tovább, stb. De hol a határ? Meddig lehet elmenni a munkanélküliek termelésével? Minek kell bekövetkeznie ebben az országban, hogy észhez térjen a magyar nép és megfordítsuk a tendenciát? Hogy végre ne csak pusztítsunk, építsünk is!