Aki nézte a Jóbarátok című sorozatot, bizonyosan ismerősnek találja a fenti idézetet. Sajnos mostanában ezt a mondatot egyre gyakrabban idézem, amikor a beérkező jelentkezők önéletrajzait olvasom. Már korántsem a stílussal, formai megfeleléssel, tagolással... stb. van a baj. Hanem a tartalommal. A tartalommal, ami az önéletrajz lelke. És hogy mi a gondom vele? Előfordul, hogy egy álláskereső kifelejt adatokat egy önéletrajzból, emberből vagyunk, hibázunk, okés. Még az is rendben, ha éppen az egyik fő elérhetőséget, a mobilszámunkat felejtjük el megadni, mert utólag, bár kényelmetlenebb, de elküldhető. De hogy miért is idézem folyton Janice Litman Goralnik-ot?  Amikor kapok egy jelentkezést egy informatikai állásra olyantól, aki eddig felszolgáló volt,vagy programozóra aki eddig biztosítási ügynök volt, vagy amikor nem a fővárosba keresek munkatársat, és ez a hirdetésben szerepel kiemelten, és jelentkezik valaki a fővárosból, majd a telefonban kiderül, hogy költözés szóba sem jöhet, no ilyenkor hagyják el a számat az említett szavak. És hogy miért? 

Minap beszélgettem egy ismerősömmel, és meséltem neki egy jelöltemről, akit bemutatásra vittem volna a megbízómhoz: előtte felhívtam, hogy minden rendben van-e, időben oda fog-e érni... a lényeg, hogy a jelölt - miután bemutatkoztam ki vagyok és honnan - a fülembe csapta a telefont. Ekkor kis naivan újra hívtam "hátha csak megszakadt a vonal", és láss csodát: folyton kinyomott.  A bemutatáson persze meg sem jelent. Az ismerősöm meg volt lepve, hogy emberek ilyet megtesznek. Nekem az volt meglepő, hogy ő ezen meglepődik :) Számomra és valószínűleg sok kollégám számára ezek már nem okoznak túl nagy újdonságot. De hogy miket engednek meg maguknak egyesek… összeszedtem pár esetet, amikor a jelöltek ahelyett, hogy annyit mondtak volna "köszönöm, de nem érdekel az állás", inkább a kellemetlen sunnyogást, menekülést választották.