Hát nekem ez az álláspontom, így 50 évesen, elég alapos kritikával magammal szemben.
1./ "vjon tényleg jó dolog e megmondani egy álláskeresőnek, hogy az adott munkakörre miért nem ő lett kiválasztva?"
Igen szerintem jó dolog. Legalább az a szerencsétlen meg tudja állapítani a következőket:
a)valakinek kiírták az állást,és kamu az egész interjú.
b)valakit keresnek, aki a papírjai alapján jó, de szolgalaelkű csicska, mert az kell.
c)keresnek valakit, mert kell a bértömeggazdálkodáshoz.Azaz darabra kell valaki.
d)kit érdekel mit tud, csak papírja legyen és darabra meglegyen, mert senki sem tart ki sokáig.
e) hozzáértő nem kell, mert felkeverheti az állóvizet.

"Én azt pártolom, hogy igenis szembe kell nézni a hibáinkkal"
Igen! Valóban így van. Ebből tanulni lehet, -kell, -muszáj.! Mert élni kell!
Tudni kell, hogy mi az elvárás. Általában nem érdekel senkit, hogy értesz-e a feladathoz, csak azt a sok semmitmondó hülyeséget teljesítsd, aminek a felére sincs szükség a valóságban, a gyakorlatban. De mivel kiadtad magad az interjún, a munkáltatód visszaél a tudásoddal, de nem fizet meg. Sőt!, ha tényleg értesz is a feladathoz, szerteágazó gyakorlatod is van, megijed tőled. Tehát csak a leg minimálisabbat kell mutatni, de ott van még az 1. pont szerinti vélemény: túlképzett vagy, azaz nem ér meg neki annyit, amennyit Te reélisnak tartasz a munkádért.
3)"ha tehetjük, kérdezzük meg miért nem mi nyertünk, mit rontottunk el, és fogadjuk el a kritikát"
Igen, fogadjuk el a kritikát! ebből is lehet és tudunk tanulni. A következő alkalommal lehet a nyelvet hosszúra engedni, és a kellő csapásokat intézni. Aztán otthon lelkifurdalás nélkül szájat mosni. főleg akkor, ha megvan az állás. A lényeg, hogy meglegyen!
Ha megvan, akkor viszont korrektül kell csinálni, amíg rá nem jössz, hogy csak darabra és szolgának kellettél.
Higyjétek el, senkit sem érdekel, hogy van egy pár tisztességes úton kapott referencia leveled. Tudom, ez ritkaság, hogy van ilyen, mert az ember vagy nem vallja be a régi helyén, hogy állást keres, vagy, ha bevallja, nem adnak, de leginkább azt sem tudja a főnöke, hogy mit kér, mi fán terem a kérése. pedig állítólag okosabb a beosztottnál.
Na ilyen szellemi színvonallal kell küzdeni az álláskeresőnek.
De nem szabad feladni!!
A 101. bejön! csak sajnos nehéz addig életben maradni.

Jó arról olvasni, hogy vannak ilyen emberek. A kendőzetlen, őszinte kritika szerintem is jobb, mint a mismásolás. A szép szavakkal tele van a padlás, és az ember tényleg nem tud változtatni. Az őszinteség, még ha szíven is üt először, hosszú távon jobb. A tömegesen elküldött elutasító levelek, vagy ha még el se utasítanak, választ se adnak, semmit nem változtatnak, csak azt látja az ember, hogy a válasz nem. Minden embernek van min változtatni, van hova fejlődni és az ilyen "helyreigazítás" sok későbbi kudarctól mentheti meg az embert. Mit nem adnék néha azért, hogy valaki tényleg megmondja, mi volt az oka annak, hogy nem én nyertem meg a kört.

Néha persze az ember maga is érzi, ha sántít valami és rájön, hogy ezt nem érdemes erőltetni. Pl. ha valaki erősen zöld szemléletű, valószínűleg egy szuper-környezetszennyező vegyiüzem arculatát nehezen fogja felvállalni, de kevésbé sarkított eseteben is van, hogy az ember érzi, neki ez nem fér bele, nem biztos, hogy ott a helye. Ideig óráig az ember megalkuszik a megélhetés miatt, uzótazik órákat vagy lemond dolgokról, de hosszútávon sokkal több törést okoz az ilyen "kényszerpálya", mintha "elbuktuk" volna. Ezt nehéz sok embernek elhinni, de aki megélte, az tudja. Tehát jól jön, ha az embernek jól működik az antennája és "veszi" a finom jeleket is.

Valakinek azonban meg kell mondani a frankót. Ne érezze magát kényelmetlenül amiatt, ha valaki elpityeredik, ez csak pillanatnyi reakció. Talán hazamegy és idővel hálás lesz,mert rájön, hogy tényleg ezt a "pofont" kellett megkapnia! Én is elég szókimondó tudok lenni és bár diplomáciát is gyakorlok néha, és próbálom visszafogni magam, hiszem, hogy néha épp a megrázó dolgok teszik helyre az embert, mert rájön, hogy eddig nagyon mellément minden és olyan úton próbált járni, ami nem neki való. Biztos hamarabb változtat, mint az, akit hagyan pácolódni a levében.

A másik, amit sokan nem ismernek fel, hogy ez egy kétoldalú folymat. Az interjú arra is szolgál, hogy a pályázó jobban megismerje a céget, a profilját, főleg, ha a hirdetés névtelen volt. És van, hogy ez mégsem annyira nyerő, vagy kiderül, nagyon más, mint amit akarunk. Ilyenkor az meber néha magának se akarja eleinte bevallani, de érzi, hogy kilóg a sorból és már nem is olyan vonzó a dolog. Érdemes-e tovább küzdeni, ha ezt érezzük? Néha igen, néha nem. Persze legtöbbször el is dől a dolog ott, ha nem jutunk tovább. És az ellenkezője is igaz, ha minden flottul megy és stimmel, gyakran érzi az ember, hogy ott a helye és kész. Meg se tudja magyarázni, mért éppen ő, de szinte beszippantja a cég. Akkor pedig fel kell venni a kesztyűt.

És persze nem minden kudarc olyan nagy kudarc. Sokszor tényleg van, aki ügyesebb, tehetségesebb, korábban tud kezdeni vagy csak szimpatikusabb, tapsztaltabb, szerencsésebb, jobban illik a cégarculatba. Néha a látszólagos hátraarccal mindenki jobban jár! Persze, több mint egy éves munkanélküliség után az ember már kínjában bárnmit bevállalna, hiszen élni kell valamiből, de szerintem sok embert csak azért töri le, ha nem ő nyert, mert már minden idegszála pattanásig feszült és a csekkek jönnek minden hónapban. Ha mélyebben belegondolna abba, hogy tényleg akarna-e adott helyen dolgozni és a jelenlegi képességeivel, hozáállásával stb. tényleg megfelelne-e és jó lenne-e neki ez egyáltalán, akkor lehet, hogy rájön, hogy egy frászt! Szóval, mielőtt a kardjába dől az ember, néha érdemes kicsit lamentálni ezen az aspektusán is a dolognak!