|
Lassacskán leszünk vagy 8 milliárdan és tulajdonképpen mindenkinek más. Nincs két egyforma ember, tehát ugyanígy nincs két egyforma világnézet sem. Ami azt illeti, illene is csiszolni egyiken-másikon...
Hogyan igazodjunk el most akkor ebben a vélemény-kavalkádban? Hogyan változtassuk meg a világ egyáltalán nem reményteli jövővel kecsegtető menetét ? Hogyan valósítsunk meg közös célokat? Hogyan értsünk egyet egyáltalán bármiben is?? Merthogy e nélkül nem megy, és nem is fog menni egyik sem...Erre úgy jó volna közösen rájönni még időben, mert a bajban bizony mindannyian együtt leszünk ott... Akkor pedig nem fog számítani a nemrég megszerzett vezérigazgatói pozíció, sem az új "Merdzsó". Úszni fog az árral ez is, az is. Egyformán tehetetlen lesz mindannyiunk. A bajban persze rögtön összefog mindenki. Olyankor nem számít sem származás, sem ruhaszín, sem frizkó, sem öltönymárka, sem IQ-szám.
Mindenki „csak” ember. Te is, én is, a szomszéd is, akit eddig nagyon utáltál, mert mindig arrébb teszi a virágállványt. Mi lenne, ha a problémákat VALÓBAN időben felismernénk? Legyen szó életünk bármely területéről. Nem, nem esne le a karikagyűrű az ujjunkról, hiába hisszük azt...
A világ mindannyiunké! Ugyanolyan életjoggal van felruházva egy 15 éves pesti lurkó, mint egy etióp újszülött, csakúgy, mint egy agg kínai földműves. Mégis egyenlőtlenül van elosztva az egész. Az emberiségre sajnálatos módon teljességgel jellemző az agresszív viselkedés. Csak köntösbe bújtatjuk, szépen megfogalmazzuk, aztán jó pénzért eladjuk, közben elhitetjük, hogy milyen finom és bizony még azt is, hogy te pontosan erre éhezel. És hamm, bekapod. Aztán persze pipa leszel tőle, és ugyanilyen módon továbbadod. Mert hát ugye fogat fogért, szemet szemért... Na ez itt a baj. A negativitás. Mindenben direkt keressük a rosszat, a soha meg nem bocsájthatót, a kiirtandót, a büntetendőt, bármit, amiért revansot vehetünk. Ez pedig feljogosít arra, hogy kárt okozzunk másoknak? Az emberiség ott rombol, pusztít, ahol csak megjelenik.
Második számú óriási probléma: az empátia lassacskán az enyészeté. A legegyszerűbb saját magunkból kiindulni. Én vagyok, én ezt akarom, én ezt tudom, én erre vagyok hivatott, én ezt nem értem, én ezt ilyennek tartom, én, meg persze én is, utána még mindig én, és esetleg még én is..
Jobban oda kellene figyelnünk egymásra, és elfogadni mindenkit olyannak amilyen. Fontos volna felismernünk, hogy az utcán a többi ember sem távirányítós kisautó. Ugyanúgy élete van. Cselekszik, gondolkozik, dönt, érez. Szerettei vannak , akikkel olykor meggyűlik a baja, munkája, ami fárasztó neki is. Tiszteljük jobban az életért való küzdelmet egymásban. Lássuk, és érezzük át ezt a sarki boltban, az aluljáróban, a múzeumban, a 4-6-oson, és az interjúszobában is.
A szeretet közelebb tudja vinni egymáshoz az embereket, hiszen mindenkit boldogsággal tölt el egy-egy kedves gesztus, mosoly, vagy megértő tekintet. És már nem is lesz többé szükség az agresszióra, erre a szerencsétlen ősi védekező mechanizmusra. Immáron össze lehet fogni, és terelni a világ menetét egy jobb irányba. Csak rajtunk múlik. Az idő végtelen, csak számunkra érhet véget...
|
